Nagyon röviden Kárpátaljáról

Ma megkértek, hogy Kárpátalja és a keresőoptimalizálás viszonyáról írjak 3 mondatot egy honlapra. Ez sikeredett:

A mai Ukrajna legkisebb területi és közigazgatási egységét képező Kárpátalján az internet térhódítása - főleg a szolgáltat magas árfekvése miatt - eléggé megkésve indult, és a webes megjelenés lehetőségeinek kihasználtsága a mai napig nem mondható megfelelőnek. Különösen igaz ez a kárpátaljai magyarság viszonylatában: vannak működő internetes hírportálok és szervezeti-intézményi illetve üzleti honlapok, de személyes weboldalak, blogok még kis számban fordulnak elő. A keresőoptimalizálás adta lehetőségek alig ismertek az itt élő magyarok körében - a seo-bánya még meg sem nyílt. 

Freeblog, plágium-per

Most, hogy megszűnt a Freeblog, félek, rosszabbak lettek az esélyem a Balla D. Károllyal szemben indított plágiumperemben. Ugyan az ott publikált (és BDK által szemérmetlenül eltulajdonított, még regényébe is beépített) szövegek egynémelyikét átmentettem ide, de épp azokat a szép régi líra vallomásokat már nem sikerült megnyitnom. Az öcsémmel közös Joepardy-kutatásunk anyaga szerencsére még épp kimenthető volt, így ezt az eredeti közlés dátumával alább betűztem. De félek, ez nem elégséges bizonyíték, mert egykönnyen kideríthető, hogy visszadátumozott utóközlésről van szó - az eredeti viszont nem elérhető. Fene egye meg, hogy még a Freeblog befuccsolása is a más tollaival ékeskedő BDK kezére játszik. Nem elég nekem, hogy pszichioáterként nem tudok megélni (no jó, ha kevesebbet piálnék, ez talán nem lenne gond), de még a szellemi értékeim feletti tulajdonjogomat sem tudom bizonyítani. Megette a fészkes fekete fene a plágiumot és Balla D. Károlyt egyaránt. De főleg engem, hogy idő előtt publikáltam a munkánkat. Ám ki gondolta, hogy a nagy kárpáti poéta lopik?

joepardy a neved

A legendás költő és filozófus életrajzát közös kutatásaink alapján öcsémmel, Kállay Laborddal dolgoztam fel. Az alábbi összefoglaló közös szellemi tulajdonunkat képezi. 12 sornál hosszabb idézetek átvétele csak a szerzők hozzájárulásával jogszerű.
Évtizedek óta érdeklődünk az irodalmi furcsaságok és egzotikumok iránt, Jeopardy e tekintetben minden igényünket kielégítő alanynak bizonyult. Örömmel adom közre kutatásaink első eredményét.

Titok és legenda - Jeopardy a neved!

A magyar irodalom számára a Nyugat nemzedéke fedezte fel. Babits esszét írt költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy pedig aforizmákat fordított tőle. Szívesen beszéltek róla, idéztek tőle, hivatkoztak rá. Révükön a bengáli nyelven alkotó költő egy időre a pesti szalonok kedvencévé vált. Életéről csak annyit tudtak, hogy egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában alkotja zseniális műveit.

Később alakja részben feledésbe merül, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a posztmodern mintha újra felfedezte volna a maga számára.

A dolgok vagy önmagukban igazak,
vagy sehogy.
Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek,
így hát semmi sem igaz.

C. M. J.

Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry – 1957, Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő, filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.
A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született maláj anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai-óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).
Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.
1928-ban, hosszú készülődés után európai körutazást tesz. Isztambult érintve hajóval érkezik Marseille-be, ahonnan gyalog indul Párizsba, hogy megismerje Franciaországot és a franciákat. Naplójában arról számol be, hogy az Indiai-óceán környéke és annak emberei túlságosan is lekötötték korábbi érdeklődését, szinte tudomást sem vett az európai kultúráról, hagyományokról, életvitelről – így most elhatározta: új tapasztalatokra tesz szert. Ebben lett is része már az első éjszakán, amikor egy út menti fogadóban haramiák ütöttek rajta, csúful helybenhagyták és ki is rabolták. Magával hozott pénzének a javát azonban szerencséjére nem találták meg, ezt ugyanis nem tárcájában tartotta, hanem derékszíjának belső rejtekében. Így folytathatta útját.

Jeopardy és Tsúszó Párizsban

Párizsban első kézből ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Tzaraval kis híján párbajjal végződő éles  vitába keveredik, Bretonnal ellenben örök életre szóló barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol, miközben bengáli nyelven megjelent aforizmakötetét dedikálja neki, a szomszéd asztalnál éppen a korszak legnagyobb kortárs festőivel évődő  Dora Maar fotót készít róluk.  Annak a két perditának is ő mutatja be Cecilt, akiket a lelkes utazó magával visz Skandináviába. Egészen Oslóig jutnak, ahol egy szállodában aztán – kifizetetlen számlákat hátrahagyva – Jeopardy egyszerűen ottfelejti őket.
A negyvenes évek második felében néhány hónapot Indonéziában tölt, ahol névleg ugyan csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később megtagadja az irodalomújítók eszméit, amiért is Muhammad Balfas, a mozgalom vezéralakja súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, amiért is a sértődött Jeopardy visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit. Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz. Az ekkor az USA-ban élő Breton hosszú leveleire is mindig csak egyetlen velős mondattal válaszol: bár ő lenne a misztikus környezetben élő keleti „sámán”, mégsem vonzzák Breton okkultista és ezoterikus nézetei, ám éppen az ő révén lép kapcsolatba a póker-sámán hírében álló Amarillo Slimmel, akivel ekkor kezd vérre menő levelezési sakkpartikba.
Tíz évvel később újra hallucinációk kezdik gyötörni. Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja – „madár” – nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.
Haláláról a világirodalom nem emlékezik meg, műveit nem adják ki újra. Legendás alakja végleg feledésbe merülne, ha a kortárs magyar alkotók némelyike – részben Babits, részben Tsúszó Sándor hagyatékát kutatva – fel nem fedezi a maga számára. Nekik köszönhetően Joepardy szellemi öröksége ma már harmonikusan illeszkedik az aktuális irodalmi kánonba.
*
1970-ben Joepardy néhány levele egy szélhámos kezébe jutott. Az Amarillo Slimmel folytatott levelezési sakkpartik nyomán felvette a nagy játékossal, aki mit sem tudott hajdani partnere haláláról. A nagy levelezési játszmák újraindultak, barátság szövődött kettejük között, mígnem 1972-ben az ünnepelt póker-világbajnok meghívta az ál-Joepardyt az egyesült államokba, sőt, arra is felkérte, hogy egy általa nyélbe ütött házasság tanúja legyen. A szélhámos elfogadta a meghívást és boldogan asszisztált a ceremónián.
15 évvel halála után Cecil M. Joepardy így lett Janis Joplin és Jimi Hendrix posztumusz házasságának koronatanúja.

a Kállay kettős

bdk naplókönyvéről

Ezt azért BDK aligha teszi ki az ablakba

Csordás László írja netnaplójában (2011.03.28):

...hajnali egyig böngésztem Balla D. Károly naplójegyzetfüzérét (2000±3). Immár másodjára ülök neki.  Bármennyire is kordokumentumokként akarom kezelni a jegyzeteket, mindig egyfajta lélektani regényt olvasok ki a kötetből. A fikcionáltság talán azért erősödik fel az értelmezésemben, mert BDK jegyzetei mögött ott látom a szelíden mosolygó anyaországi olvasót. Az (ön)irónia jól áll ugyan a szerzőnek, néhol szépen elhelyezett, hatásos poénok vannak a szövegben (még én is felnevettem egyszer-kétszer tegnap éjszaka), máskor viszont tökéletesen érdektelen dolgokat nagyít fel. Talán azért nem elég hitelesek számomra ezek a naplójegyzetek, mert túlzottan le vannak kerekítve. Egyébként érdekes könyv, de én szeretem a töredékes írásokat, a kevésbé csiszolt gondolatokat és a befejezetlenséget. Olyan dolgokat, amiken tudok még gondolkodni. Legalábbis akkor, ha naplót olvasok. De ettől még kellemes könyv. Az sem mellékes persze, hogy sok szereplőjét személyesen ismerem, és én nem egyszer mást gondolok róluk, mint amikkel itt találkozom.

madách-tér, 2005

Nem is tudom, mit rühellek jobban, a Spielberg-filmeket vagy a Nemzeti Konzultációs Tanácsot. Előbbit főleg azért, mert a Párbaj óta eladta a lelkét a hollywoodi giccsiparnak (bár nem olcsón), utóbbit meg minden politikától függetlenül azért, mert kedvenc parkolóhelyemet a Madách-téren lefoglalták a rohadt nyereményautójukkal. Így aztán marhára megörültem, azt hittem, egymásrataláltak, és a jó Steven a Konzultációról forgat fantasy-sci-fi-t, már éppen törtem a fejem, kit játszik majd Viktor, Julika, Imre és Anna, amikor rájöttem, hogy mégsem. Igaz,  a stáb elszállítatta a közutálatomat élvező konzultációs nyereményautót, ellenben, amikor éppen parkolni akartam volna ott, akorra lezáratta az egész teret. Tettem vagy 6 kört a környéken, mire jó messze találtam egy helyet, caplathattam a kölcsönkért és most visszaadni szándékozott sárnehéz albumokkal jó pár tömbnyit ahelyett, hogy csak fél saroknyit kellett volna mennem. Z. I. festő barátom nem is értette, mitől fulladtam ki és vagyok ennyire ideges. Szerencsére nála mindig akad valami jófajta szíverősítő, ezúttal várpalánki kóser szilva, egyenesen közös óhazánkból. Nem is gondoltam, hogy ott még készítenek ilyesmit. Rám is fért, megnyugodtam, és teljes higgadsággal adtam elő részleteket válogatott (orosz nyelvű) matrózkáromkodásaimból. Z. I. azt mondta, egyedülálló élmény volt hallgatni engem.

ellenállni nem lehet

Naná, hogy augusztusban két hétre mégis legördültem a Balcsira. Pedig az idén ki akartam hagyni. De ha megszólal a vér szava... Hoppá, ez valami képzavar akart lenni. Túl sok kárpátaljai szájtot olvastam mostanában, úgy látszik, ragadt rám valami, nemcsak a fáradtolaj, amikor szét kellett kapni a rocsó motorját. (Fogalmam sincs, honnan vette a szolgálat, hogy én ehhez is értek. Persze értek, de vízimentőnek szegődtem, nem szírvízes embernek.)

Különben jó volt, a magyar tengerben végre víz is leledzett, szépen megemelkedett a szint, még a Sajó-csatornát is meg kellett nyitni. Évek óta nem volt erre példa. Az meg engem bíz'isten nem zavart, hogy kevesebb lett a vendég. Különösen a nyugatiakat rühellem. Nincs senki szemtelenebb, arrogánsabb, hangoskodóbb, randalírozóbb faszfej, mint a beseggelt németek és hollandok. Otthon a fegyelmezettség mintaképei, aztán lejönnek "a Balkánra" (nekik Salzburgnál kezdődik a vadkelet), és játsszaák a nagymenőt. A melójukban 50 héten át basztatja őket a főnökük, odahaza az asszony tartja őket kurta pórázon - hát erre a két hétre aztán rendesen kiadják a gőzt. Begyalogolnak a vízbe józanodni, aztán buggy, és jön a fuldoklás. Kimented őket, erre nekik áll feljebb, hogy tudnak ők úszni, mi ez a cibálgatás. Belerókáznak a csónakba és vigyorognak hülyén a pofádba. Volt már úgy, hogy majdnem visszalöktem egyet-egyet. Persze mégsem, mert hát a humánum, meg pláne a szolgálat. Ennek a kísértésnek muszáj ellenállni.

erkölcsi válság?

A kárpátaljai magyarság erkölcsi válságban van. Ezt egy társaságban hallottam. Z.I. mondta, aki odaátról átszármazott festő és grafikus, de most lovakat tenyészt egy tanyán. Velem ellentétben intenzív kapcsolatot ápol az "otthoniakkal".

Érdekelt a téma, rákérdeztem: mégis, mire gondol. Nagyon sok meggyőző érvet hozott fel, amelyeket a magam gyérebb tapasztalataival inkább igazolni tudnam, semmint cáfolni. Ám nem gondoltam, hogy kettőnk véleménye és tapasztalata elegendő lenne a végkövetkeztetés meghozatalához. Gondoltam egy nagyot, és beírtam a Kárpátinfó c. portál fórumába, kérdéssé enyhítve azt, amit Z.I. állított. Lássuk, mit szólnak ehhez az érintettek. Persze "rámugrottak", erre számítani lehetett. De inkább az indulatok munkáltak, mint az érvek, no meg nagyon látványosan megpróbálták relativizálni a dolgot. Hogy az ukránok így, meg a rendszerváltás úgy, a körülmények pedig emígy. A világ rossz, a rendszer korrupt és az emberiség demoralizálódik, nem pedig a kárpátaljai magyarok. Én meg próbáltam az alapkérdéshez igazodni. Közben meg futottam pár kört. Felhívtam régi ismerősöket, meg levelezgettem. Itteniekkel főleg, de néhány ottanit is elértem. Mit mondjak, eléggé megdöbbentő volt, amit tapasztaltam. MÁSOKRÓL mindenkinek borzasztóan rossz véleménye volt. Szinte mindenki azért jött el, mert otthon "minden olyan szar" lett. Na meg a megosztottság: aki az egyik táborhoz húz, aszerint a másik tábor csupa erkölcsi hullából áll. És viszont. Aki kívül áll, aszerint mindkét tábor gazemeberek gyülekezete.(Ezek hivatalosan párttá most szervezető érdekvédelmi szervezetek, amolyan részben kulturális, másrészt kisebbségi köntösbe bújtatott kökemény etnopolitikai érdekcsoportok.) Azt senki sem mondta, naná, hogy ő maga sem áll az erkölcsiség Csomolunkmáján. Azt is jelemzőnek tartottam, hogy egyikük sem járult hozzá ahhoz, hogy nevének említésével idézzem véleményüket. Ajánlottak ellenben olvasnivalót, meg magam is találtam ezt-azt (Bárdi Nándor, Botlik József, Balla D. Károly - őt egy fórumozó is említette -, Kovács Miklós, Fedinec Csilla, Orosz Ildikó, Kőszeghy Elemér, Debreceni Mihály), meg beleolvastam magam a sajtóanyagokba is, Observer, HTMH-kronológiák, és persze a helyi lapok. Fantasztikus segítség ebben az internet, egy-egy névre, fogalomra, eseményre rákeres az ember - és csak győzze feldolgozni az információkat.

Azt hiszem, most már eléggé tisztán látok az ügyben. A sok ütköztetett vélemény kihoz valami középarányost. Ha az ember kicsit benne van a témában, azt sem nehéz megállapítani, ki beszél mellé, ki sumákol, és ki próbál meg őszintén beszélni, írni, nyilatkozni. Legjobb az érdekek felől közelíteni - és azonnal kilóg a lóláb.
A Fórumon a kezdeti indulatok, úgy tűnik, kifújtak, és mintha az érvek is elfogytak volna. Valahogy az a benyomásom, hogy az ottani olvasók a mundér becsülete felől közelítenek, a magyarországiak pedig (érzékelésem szerint ők vannak többen, de ezt nem firtattam) egyfelől udvariasak, másfelől illúziókat táplálnak - de az igazság szemébe senki nem akar belenézni.

Én meg legutóbbi hozzászólásomban feltettem az újabb kérdéseimet. Ezúttal nem "a kárpátaljai magyarság", hanem annak politikai elitjére vonatkozóan, imígyen:

Igaz-e, hogy a most már pártszerűen működő kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek több kárt okoznak, mint hasznot? Igaz-e, hogy működésük nem a lakosság, hanem egy igen szűk politikai elit érdekeit képviselik? Igaz-e, hogy egyikuk egy magyarországi, másikuk egy ukrajnai politikai érdekcsoport segédcsapataként működik és ezzel eleve alkalmatlan arra, hogy a helyi magyarság érdekeit védelmezze? Igaz-e, hogy a kárpátaljai magyarságot tévútra, politikai zsákutcába terelik, így hát működésük nem lassítja, hanem felgyorsítja a szóban forgó etnikum felmorzsolódását?Felntűnően nagy lett a hallgatás a topikban; második napja senki sem reagál.