2015. július 24., péntek

Elcsesződött mindkét ország

Ukrajna romokban. Nem lehet már itt élni, mondják a rokonaim. Hajdani magammal együtt sokat próbáltak. Szovjet állampolgárként se volt nagy a dúskálás a javakban, meg kussolni kellett, de alaposan. Élni mégis lehetett. Úgy, ahogy, de se éhezni, se rettegni, se a jövőtől gyerekeit félteni mégsem kellett senkinek. Most meg...

Magyarország szerethetetlen. Emlékszem, gyermekkoromban mekkora élmény volt ide érkezni. Mindenki magyarul beszélt (igaz, akkori otthonomban, Beregszászban is majdnem), minden magyarul volt kiírva (otthon elég kevés). Más volt az utca, az üzletek, a lakások illata. Volt foszlós zsemle, teavaj, májkrém, Bambi. Csúcs! - De a gyerekkoron túl, nagyjából a Kóla megjelenésekor már mást is érzékeltem: a szellemi élet magasát, az anyanyelvű kultúrát, a hatalommal nem törődő minőségelvet. No és a szolidaritást. Az, hogy mi mind magyarok vagyunk, alapvető életélményem. Most meg... Én vagyok a magyar, te egy szemét libsi, komcsi, liberós, buzi, betolakodó stb. vagy, takarodj innen.

Hát bizony kedvem is volna olykor takarodni. Ha lenne egy hazám még Beregszászban. De Kárpátalja is ebek harmincadján.

Elcsesződött minden.

És már fel sem áll.

2015. július 23., csütörtök

Kezünkből kihullott a jámbor szerszám

Nincsenek eszközeink a reményre. Kezünkből kihullott a jámbor szerszám, fegyverre cseréltük, dühösen ropogóra, élesen szisszenőre vagy ami a legrosszabb: némán gyilkolóra. A halál úgy ette be magát a bűrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. Nem teszünk ellene, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacait, s bár testünkben tenyésznek, büszkén hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.