2004. január 3., szombat

Ez lennék

Teljes nevem Kállay Ottó Béla Adalbertovics, ami, valljuk be, nagyon hülyén hangzik. Mentségemre szóljon, hogy így együtt soha nem használtam. Az Ottót soha nem szeretem, bár a régi hivatalos okmányaimban ez szerepelt a Béla nélkül és az atyai névvel megtoldva, amelyet szláv szokás szerint ragasztottak az enyémhez - mindez oroszos átírásban (Otto Adalbertovics Kallaj). Ebben az a mulatságos, hogy persze a jó öregem is Bélaként látta meg a napvilágot és ekként cseperedett fiatalemberré, de 43-ben ilyen nevet nem ismert a paszportot kiállító szovjet hivatalnok, aki átkeresztelte Adalbertté. Talán a Béla név iránti nosztalgiából kaptam én is ezt második keresztnevemként, amelyen a család, a rokonság és barátaim is szólítottak, s amelyet aztán új személyi igazolványomba már én is felvétettem. Az Ottót voltaképp teljesen el is kellett volna hagynom, de erre mégsem vitt rá a lélek, így lettem hivatalosan Kállay O. Béla. Amióta pedig írogatni kezdtem, munkáimat egy kis nagyzolással DrKállayként szignálom, arra is emlékeztetve magamat, hogy a doktorátusomat a feleségem második férjétől kaptam egy átvodkázott éjszaka után, s némiképp Rejtő után szabadon. Egyelőre.

2004. január 2., péntek

télapó

Anyám és nagyszüleim trianoni menekültek voltak, 44-ben visszaköltöztek Beregszászba; pechükre. Anyám férjhez ment erdőmérnök apámhoz, aztán megszülettem. Apámat 59-ben áthelyezték Belarussziába, anyám követte, én maradtam a nagyszülőkkel, illetve már akkor kétlaki kezdtem lenni. Aztán nagyanyám meghalt, akkor nagyapám és én is felköltöztünk a Novozavodszk nevű „városba”, ipartelepre inkább. Ott érettségiztem, de nyaranta visszajártam Sárosorosziba, a másik nagyszülőkhöz. Aztán besoroztak a tengerészethez; az ukrán flottához kerültem. Közben apám üzemi balesetet szenvedett, leszázalékolták. Szüleim és nagyapám visszaköltöztek Beregszászba, én pedig maradtam a seregben, továbbszolgálóként, illetve elvégeztem a tiszti akadémiát. 18 éven át hajózgattam... Kis intermezzó, hogy közben négy évig házas, és egy évig Csernovic (feleségem volt ide való) rendőrparancsnok-helyettese is voltam, nem csekély apósi befolyásnak köszönhetően. (Fiam, menyem, két unokám él ma abban a városban.) De a házasságom tévedésnek bizonyult, visszakértem magam a tengerészethez. Még jóval ezelőtt meghalt nagyapám. Amikor apám is, akkor anyám férfi nélkül maradt, vissza kellett térnem hozzá. Ekkorra már a tengerészet sem volt a régi. Ez közvetlenül a rendszerváltozás utáni zavaros években történt. Minden lehetséges és lehetetlen módon kerestem akkor a pénzt. Két-három hetente meglátogattam a lassan felnőtté cseperedő fiamat Csernovicban, összehaverkodtam feleségem férjével (na, tőle kaptam a doktorátusomat egy végigvodkázott éjszakán!), mindenfélét üzleteltünk... Kijártam Orosziba is az unokatestvéreimhez (ottani nagyszüleim is meghaltak időközben). Ha ment az üzlet, hetente buszra ültem, egyenes járat híján általában Rahón szálltam át. Aztán egy nyári napon anyám bejelentette, hogy megkaptuk a kiutazási és letelepedési engedélyt: Hajduböszörménybe költöztünk, idős nagynénémhez, családegyesítés címén. Ott aztán anyám hozzáment egy nálam fiatalabb pasashoz, én pedig leléceltem. Sokfelé laktam és még több felé jártam azóta, kevéske tengerben is volt részem, de nem igazán ízlett a nosztalgia. Most éppen fővárosi, de inkább úgy mondanám, külvárosi lakos vagyok. Törzsvendégnek számítok a közeli kocsmában, továbbá egy „matróz-klubban”, ahol rangot szereztem a sok édesvízi között, továbbá a kerületi Szabó Ervin Könyvtárban, és beiratkoztam egy sportlövő-egyesületbe is. Ja, májustól szeptemberig a balatoni mentőszolgálat alkalmazásában állok, ősszel-tavasszal néha kamionokat kísérek, télen pedig szakállat eresztek és én vagyok a télapó.