2005. szeptember 14., szerda

madách-tér, 2005

Nem is tudom, mit rühellek jobban, a Spielberg-filmeket vagy a Nemzeti Konzultációs Tanácsot. Előbbit főleg azért, mert a Párbaj óta eladta a lelkét a hollywoodi giccsiparnak (bár nem olcsón), utóbbit meg minden politikától függetlenül azért, mert kedvenc parkolóhelyemet a Madách-téren lefoglalták a rohadt nyereményautójukkal. Így aztán marhára megörültem, azt hittem, egymásrataláltak, és a jó Steven a Konzultációról forgat fantasy-sci-fi-t, már éppen törtem a fejem, kit játszik majd Viktor, Julika, Imre és Anna, amikor rájöttem, hogy mégsem. Igaz,  a stáb elszállítatta a közutálatomat élvező konzultációs nyereményautót, ellenben, amikor éppen parkolni akartam volna ott, akorra lezáratta az egész teret. Tettem vagy 6 kört a környéken, mire jó messze találtam egy helyet, caplathattam a kölcsönkért és most visszaadni szándékozott sárnehéz albumokkal jó pár tömbnyit ahelyett, hogy csak fél saroknyit kellett volna mennem. Z. I. festő barátom nem is értette, mitől fulladtam ki és vagyok ennyire ideges. Szerencsére nála mindig akad valami jófajta szíverősítő, ezúttal várpalánki kóser szilva, egyenesen közös óhazánkból. Nem is gondoltam, hogy ott még készítenek ilyesmit. Rám is fért, megnyugodtam, és teljes higgadsággal adtam elő részleteket válogatott (orosz nyelvű) matrózkáromkodásaimból. Z. I. azt mondta, egyedülálló élmény volt hallgatni engem.

2005. szeptember 8., csütörtök

ellenállni nem lehet

Naná, hogy augusztusban két hétre mégis legördültem a Balcsira. Pedig az idén ki akartam hagyni. De ha megszólal a vér szava... Hoppá, ez valami képzavar akart lenni. Túl sok kárpátaljai szájtot olvastam mostanában, úgy látszik, ragadt rám valami, nemcsak a fáradtolaj, amikor szét kellett kapni a rocsó motorját. (Fogalmam sincs, honnan vette a szolgálat, hogy én ehhez is értek. Persze értek, de vízimentőnek szegődtem, nem szírvízes embernek.)

Különben jó volt, a magyar tengerben végre víz is leledzett, szépen megemelkedett a szint, még a Sajó-csatornát is meg kellett nyitni. Évek óta nem volt erre példa. Az meg engem bíz'isten nem zavart, hogy kevesebb lett a vendég. Különösen a nyugatiakat rühellem. Nincs senki szemtelenebb, arrogánsabb, hangoskodóbb, randalírozóbb faszfej, mint a beseggelt németek és hollandok. Otthon a fegyelmezettség mintaképei, aztán lejönnek "a Balkánra" (nekik Salzburgnál kezdődik a vadkelet), és játsszaák a nagymenőt. A melójukban 50 héten át basztatja őket a főnökük, odahaza az asszony tartja őket kurta pórázon - hát erre a két hétre aztán rendesen kiadják a gőzt. Begyalogolnak a vízbe józanodni, aztán buggy, és jön a fuldoklás. Kimented őket, erre nekik áll feljebb, hogy tudnak ők úszni, mi ez a cibálgatás. Belerókáznak a csónakba és vigyorognak hülyén a pofádba. Volt már úgy, hogy majdnem visszalöktem egyet-egyet. Persze mégsem, mert hát a humánum, meg pláne a szolgálat. Ennek a kísértésnek muszáj ellenállni.

2005. július 14., csütörtök

erkölcsi válság?

A kárpátaljai magyarság erkölcsi válságban van. Ezt egy társaságban hallottam. Z.I. mondta, aki odaátról átszármazott festő és grafikus, de most lovakat tenyészt egy tanyán. Velem ellentétben intenzív kapcsolatot ápol az "otthoniakkal".


Érdekelt a téma, rákérdeztem: mégis, mire gondol. Nagyon sok meggyőző érvet hozott fel, amelyeket a magam gyérebb tapasztalataival inkább igazolni tudnam, semmint cáfolni. Ám nem gondoltam, hogy kettőnk véleménye és tapasztalata elegendő lenne a végkövetkeztetés meghozatalához. Gondoltam egy nagyot, és beírtam a Kárpátinfó c. portál fórumába, kérdéssé enyhítve azt, amit Z.I. állított. Lássuk, mit szólnak ehhez az érintettek. Persze "rámugrottak", erre számítani lehetett. De inkább az indulatok munkáltak, mint az érvek, no meg nagyon látványosan megpróbálták relativizálni a dolgot. Hogy az ukránok így, meg a rendszerváltás úgy, a körülmények pedig emígy. A világ rossz, a rendszer korrupt és az emberiség demoralizálódik, nem pedig a kárpátaljai magyarok. Én meg próbáltam az alapkérdéshez igazodni. Közben meg futottam pár kört. Felhívtam régi ismerősöket, meg levelezgettem. Itteniekkel főleg, de néhány ottanit is elértem. Mit mondjak, eléggé megdöbbentő volt, amit tapasztaltam. MÁSOKRÓL mindenkinek borzasztóan rossz véleménye volt. Szinte mindenki azért jött el, mert otthon "minden olyan szar" lett. Na meg a megosztottság: aki az egyik táborhoz húz, aszerint a másik tábor csupa erkölcsi hullából áll. És viszont. Aki kívül áll, aszerint mindkét tábor gazemeberek gyülekezete.(Ezek hivatalosan párttá most szervezető érdekvédelmi szervezetek, amolyan részben kulturális, másrészt kisebbségi köntösbe bújtatott kökemény etnopolitikai érdekcsoportok.) Azt senki sem mondta, naná, hogy ő maga sem áll az erkölcsiség Csomolunkmáján. Azt is jelemzőnek tartottam, hogy egyikük sem járult hozzá ahhoz, hogy nevének említésével idézzem véleményüket. Ajánlottak ellenben olvasnivalót, meg magam is találtam ezt-azt (Bárdi Nándor, Botlik József, Balla D. Károly - őt egy fórumozó is említette -, Kovács Miklós, Fedinec Csilla, Orosz Ildikó, Kőszeghy Elemér, Debreceni Mihály), meg beleolvastam magam a sajtóanyagokba is, Observer, HTMH-kronológiák, és persze a helyi lapok. Fantasztikus segítség ebben az internet, egy-egy névre, fogalomra, eseményre rákeres az ember - és csak győzze feldolgozni az információkat.

Azt hiszem, most már eléggé tisztán látok az ügyben. A sok ütköztetett vélemény kihoz valami középarányost. Ha az ember kicsit benne van a témában, azt sem nehéz megállapítani, ki beszél mellé, ki sumákol, és ki próbál meg őszintén beszélni, írni, nyilatkozni. Legjobb az érdekek felől közelíteni - és azonnal kilóg a lóláb.
A Fórumon a kezdeti indulatok, úgy tűnik, kifújtak, és mintha az érvek is elfogytak volna. Valahogy az a benyomásom, hogy az ottani olvasók a mundér becsülete felől közelítenek, a magyarországiak pedig (érzékelésem szerint ők vannak többen, de ezt nem firtattam) egyfelől udvariasak, másfelől illúziókat táplálnak - de az igazság szemébe senki nem akar belenézni.

Én meg legutóbbi hozzászólásomban feltettem az újabb kérdéseimet. Ezúttal nem "a kárpátaljai magyarság", hanem annak politikai elitjére vonatkozóan, imígyen:

Igaz-e, hogy a most már pártszerűen működő kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek több kárt okoznak, mint hasznot? Igaz-e, hogy működésük nem a lakosság, hanem egy igen szűk politikai elit érdekeit képviselik? Igaz-e, hogy egyikuk egy magyarországi, másikuk egy ukrajnai politikai érdekcsoport segédcsapataként működik és ezzel eleve alkalmatlan arra, hogy a helyi magyarság érdekeit védelmezze? Igaz-e, hogy a kárpátaljai magyarságot tévútra, politikai zsákutcába terelik, így hát működésük nem lassítja, hanem felgyorsítja a szóban forgó etnikum felmorzsolódását?Felntűnően nagy lett a hallgatás a topikban; második napja senki sem reagál.

2005. május 7., szombat

Szárazra, magyar?

Tizennyolc éves korom óta a tavalyi volt az első év, hogy nem láttam a tengert, és tíz éve az idei az első, amikor nem vállalok nyárra munkát a Balatonon. Furcsa érzés, furcsa, hogy el tudok szakadni, hogy ki tudom magamból szakítani azt az olthatatlan vágyat, amely a vízhez fűz. Vagy három évvel ezelőtt egyszer már alakult úgy az évem, azt hittem, kimarad a tenger. Aztán novemberben beütött egy kamionos dolog, húzódoztam elvállalni, de amikor megtudtam, hogy a végállomás Tanger, és hogy ott 4 napot kell vesztegelnünk a visszafuvarra várva, akkor azonnal igent mondtam.

Már ahogy Gibraltárhoz közeledtünk, erőt vett rajtam a tengerláz, nem hiszem, hogy akad igazi hajós ember, aki ne ismerné. Ha hosszabb ideig nem látott végtelen víztükröt, és érzi, hogy rövidesen megpillanthatja, nem bír magával, ajzottsága túlterjed önmagán, szinte kivetkezik magából. Át is vette a társam, szinte erőszakosan, a vezetést, mert folyamatosan túlléptem a sebességet és egymás után kezdtem olyan előzésekbe, hogy mögöttünk nem győztek villogni a gyorsjáratú kocsik, amiért átjöttem egy belsőbb sávba. Na, amikor tétlenül kellett ülnöm mitfárerként, az még rosszabb volt, dobogtam a lábammal, énekeltem rettenetes hangomon, ráadásul orosz tengerészdalokat.

Akkor csillapodtam le valamelyest, amikor felgördültünk a komphajóra és megindultunk Tanger felé. Ilyenkor szigorúan tilos kiszállni a fülképből, de én persze nem bírtam magammal, kimásztam a kabin tetejére és sokak rosszalló tekintetének a kereszttüzében a mintegy másfél órát ott ültem végig.

Aztán amikor a túloldalon átestünk a vámon és beálltunk a terminálba, akkor még egyszer utoljára megkérdeztem a társamtól, egészen biztos-e, hogy csak négy nap múlva indulunk tovább, és hogy addig valóban szabad vagyok-e. Ezt megerősítette, én pedig megemeltem a sapkámat, hogy akkor hétfő hajnalra itt vagyok, és már szedtem is lábam a kikötő felé.

Aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 évet tölt a tengeren, az a világ minden kikötőjében otthon érzi magát, és abban is biztos lehet, nem sok dokkot és kocsmát kell végigjárnia, hogy ismerősöket találjon. És ha legalább egyet talált, akkor már megtalált mindenkit és attól kezdve válogathat, hogy melyik hajóval, hová, meddig... Két óra múlva készen volt a négynapi programom, és már csak az volt az egyetlen bánatom, hogy nem az óceán, hanem csak a Földközi tenger felé tudtam magamnak egy kis nosztalgiautazást szervezni.

Aztán tavaly valahogy nem jött össze semmi, igaz, nem is kerestem olyan nagyon. A nyarat lent töltöttem a Balcsin, ez elég volt. Vitorláztam, amennyi belém fért, kétszer vettem részt mentésben, a mi szakaszunkon egyszer sem lett halálos áldozata a hirtelen jött viharoknak. Volt napfény, jégeső, zivatar, voltak nők és rumok-sörök számolatlanul; kibírtam tenger nélkül.

Az idén pedig, hiába hívtak, nem vállaltam még egyetlen turnusra sem szolgálatot. Ezen a nyáron mások mentik a felborult csónakok és elsodort matracok bajbajutottjait.



Én ugyanis építkezem; vitorla helyett a malteros vedreket húzom fel csigával az "árbocra". Lehet, hogy saját házam lesz őszre. És ha nem vigyázok eléggé, még az is lehet, hogy megnősülök.