Naná, hogy augusztusban két hétre
mégis legördültem a Balcsira. Pedig az idén ki akartam hagyni. De ha
megszólal a vér szava... Hoppá, ez valami képzavar akart lenni. Túl sok
kárpátaljai szájtot olvastam mostanában, úgy látszik, ragadt rám
valami, nemcsak a fáradtolaj, amikor szét kellett kapni a rocsó
motorját. (Fogalmam sincs, honnan vette a szolgálat, hogy én ehhez is
értek. Persze értek, de vízimentőnek szegődtem, nem szírvízes embernek.)
Különben jó volt, a magyar tengerben végre víz is leledzett, szépen
megemelkedett a szint, még a Sajó-csatornát is meg kellett nyitni. Évek
óta nem volt erre példa. Az meg engem bíz'isten nem zavart, hogy
kevesebb lett a vendég. Különösen a nyugatiakat rühellem. Nincs senki
szemtelenebb, arrogánsabb, hangoskodóbb, randalírozóbb faszfej, mint a
beseggelt németek és hollandok. Otthon a fegyelmezettség mintaképei,
aztán lejönnek "a Balkánra" (nekik Salzburgnál kezdődik a vadkelet), és
játsszaák a nagymenőt. A melójukban 50 héten át basztatja őket a
főnökük, odahaza az asszony tartja őket kurta pórázon - hát erre a két
hétre aztán rendesen kiadják a gőzt. Begyalogolnak a vízbe józanodni,
aztán buggy, és jön a fuldoklás. Kimented őket, erre nekik áll feljebb,
hogy tudnak ők úszni, mi ez a cibálgatás. Belerókáznak a csónakba és
vigyorognak hülyén a pofádba. Volt már úgy, hogy majdnem visszalöktem
egyet-egyet. Persze mégsem, mert hát a humánum, meg pláne a szolgálat. Ennek a kísértésnek muszáj ellenállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése