Vissza a szamizdathoz?

Ami azt illeti, én ebből az elcseszett, gyanús pályázati rendszerben támogatott könyvkiadásból nem kérek. Nemrégiben befejeztem Arvisura-könyvemet, ráment az életem, mi több, ráment a pszichológusi praxisom, sőt, kicsit magam is pánikbeteg lettem - de a könyv kész van. Címe:

Az Arvisura mint a keleti egzisztencializmus attribútuma

Most álljak neki kiadót keresni, hallgatni a fanyalgásokat, olvasni az elutasító lektori jelentésket? Vagy kezdjek el pályázgatni és hozzá nem értő kurátorok döntésétől tegyem magam függővé:

Hát nem: vissza a szamizdathoz - magánkiadásban adom ki az Arvisurámat. Persze a szamizdat nem teljesen a magánkiadást jelenti, hanem hogy megkerülőm az engedélyeztetési procedúrát - de szerencsére ez még ebben az elcseszett demokráciában sem jelenti a cenzúrahatóság engedélyének a megszerzését, csupán egy bejelentési kötelezettségem van, a többi formalitást a nyomda maga intézi. Legalábbis így tudom. Jövő héten el is kezdem az érdeklődést. SMS-üzenetben már bejelentkeztem egy digitális nyomdába, ahol elvben akár 1 példányban is lehet könyvet nyomatni. Ennél kicsivel azért többet szeretnék. Az árajánlatuk elfogadható. Ha lemondok a házuk déli oldalára tervezett télikertről, annak az árából akár több ezer példányt is nyomathatok.

Előre tehát a Szamizdat Arvisura felé. Evoé!!

Elcsesződött mindkét ország

Ukrajna romokban. Nem lehet már itt élni, mondják a rokonaim. Hajdani magammal együtt sokat próbáltak. Szovjet állampolgárként se volt nagy a dúskálás a javakban, meg kussolni kellett, de alaposan. Élni mégis lehetett. Úgy, ahogy, de se éhezni, se rettegni, se a jövőtől gyerekeit félteni mégsem kellett senkinek. Most meg...

Magyarország szerethetetlen. Emlékszem, gyermekkoromban mekkora élmény volt ide érkezni. Mindenki magyarul beszélt (igaz, akkori otthonomban, Beregszászban is majdnem), minden magyarul volt kiírva (otthon elég kevés). Más volt az utca, az üzletek, a lakások illata. Volt foszlós zsemle, teavaj, májkrém, Bambi. Csúcs! - De a gyerekkoron túl, nagyjából a Kóla megjelenésekor már mást is érzékeltem: a szellemi élet magasát, az anyanyelvű kultúrát, a hatalommal nem törődő minőségelvet. No és a szolidaritást. Az, hogy mi mind magyarok vagyunk, alapvető életélményem. Most meg... Én vagyok a magyar, te egy szemét libsi, komcsi, liberós, buzi, betolakodó stb. vagy, takarodj innen.

Hát bizony kedvem is volna olykor takarodni. Ha lenne egy hazám még Beregszászban. De Kárpátalja is ebek harmincadján.

Elcsesződött minden.

És már fel sem áll.

Kezünkből kihullott a jámbor szerszám

Nincsenek eszközeink a reményre. Kezünkből kihullott a jámbor szerszám, fegyverre cseréltük, dühösen ropogóra, élesen szisszenőre vagy ami a legrosszabb: némán gyilkolóra. A halál úgy ette be magát a bűrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. Nem teszünk ellene, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacait, s bár testünkben tenyésznek, büszkén hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.

A dolgok divergenciája

A dolgok örök divergenciájában mindig megtalálom, ami taszít és azt is, ami vonz, így nem untat az állandóság és egyneműség.

Nincs külön szavam a jóra és nincs külön a rosszra, a létezés önmagában érdekel.

Azzal is állhatok törvényen kívül, hogy minden módon elkerülöm a vele való érintkezést. Mivel észrevétlenségemben nem kerülök vele összeütközésbe, így betartása alól is mentesülök.

A magányosság is lehet teátrális, demosntratív. Az pedig már semmivel sem jobb a közösségi nyüzsgedelemnél. Kivonulni a társadalomból úgy, hogy kivonulásod és kívülmaradásod észrevétlen maradjon - egyedül ennek van értelme, csak ez szabadíthatja fel a magány rejtett energiáit.

Tavaszodik, a hó alól előtűnnek az ősz hullafoltjai, a megfeketedett, egyberothadt avar. Nem, nem a születéssel kezdődik az élet, hanem a termékeny halállal, amelyből kikelnek az élet első csírái, mint gemmulából a lárva, televényből a kökörcsin.

Kenyeret szelek, éles késem alatt herseg a héja. Nem kenem rá a megcukrosodott mézet, azt is vágom és harapom hozzá, íze olyan, mintha lucerna között heverésznék egy nyári réten.

Negyvenötös bakanccsal állok a tornácon, de nem tudom megvetni a lábam a szárazon úgy, hogy ne érezzem az imbolygó hajópadlót. Hiába kötöttem ki véglegesen, lényegem mégis ottmaradt a végtelen vízen. 

Szeretem tudatosítani magamban szükségleteim szűkösségét. Jó tudni magamról, hogy bármikor elélek kenyéren és vizen, sőt, előbbi nélkül hetekig, utóbbi nélkül napokig kibírom, bármeddig elvagyok egy kajütnyi helyen, csónakfenéken akár, kibírom a hideget és a forróságot, a magányt, a félelmet, kibírok mindent. Már régóta nem kívülem, hanem itt bennem függenek a hajókötelek. Csak beléjük kell kapaszkodnom és imbolyoghatok kedvemre a dolgok örök divergenciájában.

Az RTL Klub bekeményít

A dolog most kezd izgalmassá válni. A Fidesz berakta a reklámadó mögé azt a mandinert, hogy a gagyi ellen küzd ezzel, mert sok a katasztrófahír a kereskedelmi csatornák híradójában. Valójában persze mindenki tudja, hogy a maguk alá hajtott TV2 egyetlen konkurensét, az RTL Klubot akarták ezzel kicsinálni. De a jelentős pénzügyi háttérrel rendelkező multicég nem hagyta magát. Sok a gagyi a híradóban? Akkor most kaptok tényhíradót. És elkezdték kipakolni a kormány és a Fityisz szennyesét.

Most kezd izgalmassá válni a játszma; kíváncsi vagyok mit lép a minden fontos döntést saját egykezében tartó magyar miniszterelnök. Talán most először meg is ijedhetne...

Orbán törékeny szobra

Ebben az egész szobordöntésben az a baj, hogy gagyi. Gagyi volt a szobor (hungarocell, no hiszen!), gagyi a rendezvény élén az übergagyi Dopemannel. Nem az vele a baj, hogy baszdmegezik, hanem az, hogy hitvány, gyengusz, tré az, amit csinál, nincs benne szellem, nincs igazi szufla és kurázsi, csak a kocsmai szintű jól megasztmondta csávóskodás. Az meg milyen dolog, hogy a szobrot előre meglazították, hogy biztosan leessen a feje. Bezzeg ezt a hungarocellnél nem sokkal tömörebb matériából készült Orbán-hatalmat képtelenek meglazítani. Mert gyengék. Még annál az előre befűrészelt bábunál is gyengébbek.

Ezért volt gagyi és ezért nem válhatott még szimbolikusan sem Orbán-buktatássá az önindulat-gerjesztő setesutaság.

Vereckei emlékmű, Feszty-panoráma: szexuális szimbólumok

Az alábbi cikket eredetileg a számtalan téves Arvisura-értelmezést is tartalmazó blognak küldtem el, ahol ez az írás megjelent: Feszty-panoráma Munkácson – csészealj alakú Arvisura-emlékhely - ám írásomat „szakszerűtlenségre” hivatkozva elutasították, holott a minden tudományos alapot nélkülöző állításokat éppen hogy ők fogalmazták meg, míg én a védikus irodalom ellenőrizhető tényeire hivatkozva igyekeztem helyére tenni a dolgot. Szerencsére egy másik fórum örömest leközölte (köszönet érte), de azért itt is közzéteszem, hátha kevesen olvassák a Vipera News nevű webhelyet és ott cikkemet: Nem UFÓk: nemiszervek - emlékmű Vereckén és Feszty-panoráma Munkácson. 

Genitáliák a kárpáti tájban

Megrökönyödéssel és felháborodással olvastam az Arvisura-blog alapvetően téves állításait arról, hogy a kárpátaljai verckei emlékmű rakéta-formája és a munkácsi Feszty-panoráma csészealj-alakja azt bizonyítaná, e földrajzi pontokon valaha csillaghajók szálltak volna le. Ez hajmeresztő fantazmagória és semmi köze az eredeti védikus Arvisura-szimbolikához. Aki valaha is foglalkozott az Ayurvédával és az Arvisurával (mint én teszem évtizedek óta), az pontosan tudja, hogy az ék-forma fallikus szimbólum, a kör és ellipszis-alak pedig a vulva jelképe a keleti ábrázolásokban. Illetve, tágabb értelemben: a férfiúi és a női mivolt megtestesítői.

Ezen túlmenően a szimbólumokat mindig összefüggéseikben és történetiségükben kell vizsgálni, így a kárpáti tájban megjelenő jelképek sem vonatkoztathatók el a tényleges historikus kontextustól. Ha az Arvisura-blog szerzője ismerné a magyar honfoglalásnak az Anonimus Gestáját időben megelőző keleti értelmezését, talán nem ragadtatná magát ilyen tévedésekre. A védikus irodalomban több helyen is behatolásnak nevezik a nomád népek betörését egy-egy földrajzilag zártabb helyre – ez a szó pedig ugyanaz, amellyel a hímtagnak a vulvába való behatolását illetik. A magyar honfoglalásnak coitusként való értelmezése egyértelműen kiolvasható például az ősi Atharva Védához 1096-ban csatolt középkori függelékből – ebben az ismeretlen szerző a Kárpát-medencébe való behatolást, illetve a szűzi kárpáti tájnak a lovas férfiak előtt való megnyílását-kitárulkozását egy nemi aktus szavaival írja le.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Vereckénél szimbolikus deflorációt végrehajtó honfoglalók a Latorca völgyében ereszkedtek alá, akkor aligha lehet kétségünk afelől, hogy a hágón már korábban felállított ék-alakú jelnek a folyó lentebbi szakaszánál, Munkácsnál miért éppen kör-forma a megfelelő társa. Ráadásul – a lenti képen is jól látható – : a kör közepén rés, luk, nyílás található. Ennek a nyílásnak az átmérője centire megegyezik a vereckei emlékmű csúcsának – mint a hímtag makkjának – a legnagyobb szélességével, így épp beleillik.

Rakéta és cseszealj Kárpátalján? Dehogy! Fallosz és vulva!

Egymásba illenek

És akinek még mindig lennének kételyei: a honfoglalási monumentum 7 tömbből áll: a hetes a védikus tanításban a férfi ősprincípium szimbóluma. A munkácsi körnek pedig 8 tartópillére van, a nyolcas szám, kell-e mondanom, a női ősprincípium jelképe minden keleti kultúrában.

A kárpátaljai emlékmű-tervezők tehát példás pontossággal tesznek eleget az ősi hagyományoknak, a szexuális jelképek felavatói pedig méltó módon adóznak kegyelettel a magyar história nagyszerűségé előtt. Mosolyogjon hát reájuk és fényeskedjen nekik az örök Arvisura!

Nagyon röviden Kárpátaljáról

Ma megkértek, hogy Kárpátalja és a keresőoptimalizálás viszonyáról írjak 3 mondatot egy honlapra. Ez sikeredett:

A mai Ukrajna legkisebb területi és közigazgatási egységét képező Kárpátalján az internet térhódítása - főleg a szolgáltat magas árfekvése miatt - eléggé megkésve indult, és a webes megjelenés lehetőségeinek kihasználtsága a mai napig nem mondható megfelelőnek. Különösen igaz ez a kárpátaljai magyarság viszonylatában: vannak működő internetes hírportálok és szervezeti-intézményi illetve üzleti honlapok, de személyes weboldalak, blogok még kis számban fordulnak elő. A keresőoptimalizálás adta lehetőségek alig ismertek az itt élő magyarok körében - a seo-bánya még meg sem nyílt. 

Freeblog, plágium-per

Most, hogy megszűnt a Freeblog, félek, rosszabbak lettek az esélyem a Balla D. Károllyal szemben indított plágiumperemben. Ugyan az ott publikált (és BDK által szemérmetlenül eltulajdonított, még regényébe is beépített) szövegek egynémelyikét átmentettem ide, de épp azokat a szép régi líra vallomásokat már nem sikerült megnyitnom. Az öcsémmel közös Joepardy-kutatásunk anyaga szerencsére még épp kimenthető volt, így ezt az eredeti közlés dátumával alább betűztem. De félek, ez nem elégséges bizonyíték, mert egykönnyen kideríthető, hogy visszadátumozott utóközlésről van szó - az eredeti viszont nem elérhető. Fene egye meg, hogy még a Freeblog befuccsolása is a más tollaival ékeskedő BDK kezére játszik. Nem elég nekem, hogy pszichioáterként nem tudok megélni (no jó, ha kevesebbet piálnék, ez talán nem lenne gond), de még a szellemi értékeim feletti tulajdonjogomat sem tudom bizonyítani. Megette a fészkes fekete fene a plágiumot és Balla D. Károlyt egyaránt. De főleg engem, hogy idő előtt publikáltam a munkánkat. Ám ki gondolta, hogy a nagy kárpáti poéta lopik?

joepardy a neved

A legendás költő és filozófus életrajzát közös kutatásaink alapján öcsémmel, Kállay Laborddal dolgoztam fel. Az alábbi összefoglaló közös szellemi tulajdonunkat képezi. 12 sornál hosszabb idézetek átvétele csak a szerzők hozzájárulásával jogszerű.
Évtizedek óta érdeklődünk az irodalmi furcsaságok és egzotikumok iránt, Jeopardy e tekintetben minden igényünket kielégítő alanynak bizonyult. Örömmel adom közre kutatásaink első eredményét.

Titok és legenda - Jeopardy a neved!

A magyar irodalom számára a Nyugat nemzedéke fedezte fel. Babits esszét írt költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy pedig aforizmákat fordított tőle. Szívesen beszéltek róla, idéztek tőle, hivatkoztak rá. Révükön a bengáli nyelven alkotó költő egy időre a pesti szalonok kedvencévé vált. Életéről csak annyit tudtak, hogy egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában alkotja zseniális műveit.

Később alakja részben feledésbe merül, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a posztmodern mintha újra felfedezte volna a maga számára.

A dolgok vagy önmagukban igazak,
vagy sehogy.
Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek,
így hát semmi sem igaz.

C. M. J.

Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry – 1957, Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő, filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.
A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született maláj anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai-óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).
Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.
1928-ban, hosszú készülődés után európai körutazást tesz. Isztambult érintve hajóval érkezik Marseille-be, ahonnan gyalog indul Párizsba, hogy megismerje Franciaországot és a franciákat. Naplójában arról számol be, hogy az Indiai-óceán környéke és annak emberei túlságosan is lekötötték korábbi érdeklődését, szinte tudomást sem vett az európai kultúráról, hagyományokról, életvitelről – így most elhatározta: új tapasztalatokra tesz szert. Ebben lett is része már az első éjszakán, amikor egy út menti fogadóban haramiák ütöttek rajta, csúful helybenhagyták és ki is rabolták. Magával hozott pénzének a javát azonban szerencséjére nem találták meg, ezt ugyanis nem tárcájában tartotta, hanem derékszíjának belső rejtekében. Így folytathatta útját.

Jeopardy és Tsúszó Párizsban

Párizsban első kézből ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Tzaraval kis híján párbajjal végződő éles  vitába keveredik, Bretonnal ellenben örök életre szóló barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol, miközben bengáli nyelven megjelent aforizmakötetét dedikálja neki, a szomszéd asztalnál éppen a korszak legnagyobb kortárs festőivel évődő  Dora Maar fotót készít róluk.  Annak a két perditának is ő mutatja be Cecilt, akiket a lelkes utazó magával visz Skandináviába. Egészen Oslóig jutnak, ahol egy szállodában aztán – kifizetetlen számlákat hátrahagyva – Jeopardy egyszerűen ottfelejti őket.
A negyvenes évek második felében néhány hónapot Indonéziában tölt, ahol névleg ugyan csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később megtagadja az irodalomújítók eszméit, amiért is Muhammad Balfas, a mozgalom vezéralakja súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, amiért is a sértődött Jeopardy visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit. Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz. Az ekkor az USA-ban élő Breton hosszú leveleire is mindig csak egyetlen velős mondattal válaszol: bár ő lenne a misztikus környezetben élő keleti „sámán”, mégsem vonzzák Breton okkultista és ezoterikus nézetei, ám éppen az ő révén lép kapcsolatba a póker-sámán hírében álló Amarillo Slimmel, akivel ekkor kezd vérre menő levelezési sakkpartikba.
Tíz évvel később újra hallucinációk kezdik gyötörni. Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja – „madár” – nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.
Haláláról a világirodalom nem emlékezik meg, műveit nem adják ki újra. Legendás alakja végleg feledésbe merülne, ha a kortárs magyar alkotók némelyike – részben Babits, részben Tsúszó Sándor hagyatékát kutatva – fel nem fedezi a maga számára. Nekik köszönhetően Joepardy szellemi öröksége ma már harmonikusan illeszkedik az aktuális irodalmi kánonba.
*
1970-ben Joepardy néhány levele egy szélhámos kezébe jutott. Az Amarillo Slimmel folytatott levelezési sakkpartik nyomán felvette a nagy játékossal, aki mit sem tudott hajdani partnere haláláról. A nagy levelezési játszmák újraindultak, barátság szövődött kettejük között, mígnem 1972-ben az ünnepelt póker-világbajnok meghívta az ál-Joepardyt az egyesült államokba, sőt, arra is felkérte, hogy egy általa nyélbe ütött házasság tanúja legyen. A szélhámos elfogadta a meghívást és boldogan asszisztált a ceremónián.
15 évvel halála után Cecil M. Joepardy így lett Janis Joplin és Jimi Hendrix posztumusz házasságának koronatanúja.

a Kállay kettős

bdk naplókönyvéről

Ezt azért BDK aligha teszi ki az ablakba

Csordás László írja netnaplójában (2011.03.28):

...hajnali egyig böngésztem Balla D. Károly naplójegyzetfüzérét (2000±3). Immár másodjára ülök neki.  Bármennyire is kordokumentumokként akarom kezelni a jegyzeteket, mindig egyfajta lélektani regényt olvasok ki a kötetből. A fikcionáltság talán azért erősödik fel az értelmezésemben, mert BDK jegyzetei mögött ott látom a szelíden mosolygó anyaországi olvasót. Az (ön)irónia jól áll ugyan a szerzőnek, néhol szépen elhelyezett, hatásos poénok vannak a szövegben (még én is felnevettem egyszer-kétszer tegnap éjszaka), máskor viszont tökéletesen érdektelen dolgokat nagyít fel. Talán azért nem elég hitelesek számomra ezek a naplójegyzetek, mert túlzottan le vannak kerekítve. Egyébként érdekes könyv, de én szeretem a töredékes írásokat, a kevésbé csiszolt gondolatokat és a befejezetlenséget. Olyan dolgokat, amiken tudok még gondolkodni. Legalábbis akkor, ha naplót olvasok. De ettől még kellemes könyv. Az sem mellékes persze, hogy sok szereplőjét személyesen ismerem, és én nem egyszer mást gondolok róluk, mint amikkel itt találkozom.

madách-tér, 2005

Nem is tudom, mit rühellek jobban, a Spielberg-filmeket vagy a Nemzeti Konzultációs Tanácsot. Előbbit főleg azért, mert a Párbaj óta eladta a lelkét a hollywoodi giccsiparnak (bár nem olcsón), utóbbit meg minden politikától függetlenül azért, mert kedvenc parkolóhelyemet a Madách-téren lefoglalták a rohadt nyereményautójukkal. Így aztán marhára megörültem, azt hittem, egymásrataláltak, és a jó Steven a Konzultációról forgat fantasy-sci-fi-t, már éppen törtem a fejem, kit játszik majd Viktor, Julika, Imre és Anna, amikor rájöttem, hogy mégsem. Igaz,  a stáb elszállítatta a közutálatomat élvező konzultációs nyereményautót, ellenben, amikor éppen parkolni akartam volna ott, akorra lezáratta az egész teret. Tettem vagy 6 kört a környéken, mire jó messze találtam egy helyet, caplathattam a kölcsönkért és most visszaadni szándékozott sárnehéz albumokkal jó pár tömbnyit ahelyett, hogy csak fél saroknyit kellett volna mennem. Z. I. festő barátom nem is értette, mitől fulladtam ki és vagyok ennyire ideges. Szerencsére nála mindig akad valami jófajta szíverősítő, ezúttal várpalánki kóser szilva, egyenesen közös óhazánkból. Nem is gondoltam, hogy ott még készítenek ilyesmit. Rám is fért, megnyugodtam, és teljes higgadsággal adtam elő részleteket válogatott (orosz nyelvű) matrózkáromkodásaimból. Z. I. azt mondta, egyedülálló élmény volt hallgatni engem.

ellenállni nem lehet

Naná, hogy augusztusban két hétre mégis legördültem a Balcsira. Pedig az idén ki akartam hagyni. De ha megszólal a vér szava... Hoppá, ez valami képzavar akart lenni. Túl sok kárpátaljai szájtot olvastam mostanában, úgy látszik, ragadt rám valami, nemcsak a fáradtolaj, amikor szét kellett kapni a rocsó motorját. (Fogalmam sincs, honnan vette a szolgálat, hogy én ehhez is értek. Persze értek, de vízimentőnek szegődtem, nem szírvízes embernek.)

Különben jó volt, a magyar tengerben végre víz is leledzett, szépen megemelkedett a szint, még a Sajó-csatornát is meg kellett nyitni. Évek óta nem volt erre példa. Az meg engem bíz'isten nem zavart, hogy kevesebb lett a vendég. Különösen a nyugatiakat rühellem. Nincs senki szemtelenebb, arrogánsabb, hangoskodóbb, randalírozóbb faszfej, mint a beseggelt németek és hollandok. Otthon a fegyelmezettség mintaképei, aztán lejönnek "a Balkánra" (nekik Salzburgnál kezdődik a vadkelet), és játsszaák a nagymenőt. A melójukban 50 héten át basztatja őket a főnökük, odahaza az asszony tartja őket kurta pórázon - hát erre a két hétre aztán rendesen kiadják a gőzt. Begyalogolnak a vízbe józanodni, aztán buggy, és jön a fuldoklás. Kimented őket, erre nekik áll feljebb, hogy tudnak ők úszni, mi ez a cibálgatás. Belerókáznak a csónakba és vigyorognak hülyén a pofádba. Volt már úgy, hogy majdnem visszalöktem egyet-egyet. Persze mégsem, mert hát a humánum, meg pláne a szolgálat. Ennek a kísértésnek muszáj ellenállni.

erkölcsi válság?

A kárpátaljai magyarság erkölcsi válságban van. Ezt egy társaságban hallottam. Z.I. mondta, aki odaátról átszármazott festő és grafikus, de most lovakat tenyészt egy tanyán. Velem ellentétben intenzív kapcsolatot ápol az "otthoniakkal".

Érdekelt a téma, rákérdeztem: mégis, mire gondol. Nagyon sok meggyőző érvet hozott fel, amelyeket a magam gyérebb tapasztalataival inkább igazolni tudnam, semmint cáfolni. Ám nem gondoltam, hogy kettőnk véleménye és tapasztalata elegendő lenne a végkövetkeztetés meghozatalához. Gondoltam egy nagyot, és beírtam a Kárpátinfó c. portál fórumába, kérdéssé enyhítve azt, amit Z.I. állított. Lássuk, mit szólnak ehhez az érintettek. Persze "rámugrottak", erre számítani lehetett. De inkább az indulatok munkáltak, mint az érvek, no meg nagyon látványosan megpróbálták relativizálni a dolgot. Hogy az ukránok így, meg a rendszerváltás úgy, a körülmények pedig emígy. A világ rossz, a rendszer korrupt és az emberiség demoralizálódik, nem pedig a kárpátaljai magyarok. Én meg próbáltam az alapkérdéshez igazodni. Közben meg futottam pár kört. Felhívtam régi ismerősöket, meg levelezgettem. Itteniekkel főleg, de néhány ottanit is elértem. Mit mondjak, eléggé megdöbbentő volt, amit tapasztaltam. MÁSOKRÓL mindenkinek borzasztóan rossz véleménye volt. Szinte mindenki azért jött el, mert otthon "minden olyan szar" lett. Na meg a megosztottság: aki az egyik táborhoz húz, aszerint a másik tábor csupa erkölcsi hullából áll. És viszont. Aki kívül áll, aszerint mindkét tábor gazemeberek gyülekezete.(Ezek hivatalosan párttá most szervezető érdekvédelmi szervezetek, amolyan részben kulturális, másrészt kisebbségi köntösbe bújtatott kökemény etnopolitikai érdekcsoportok.) Azt senki sem mondta, naná, hogy ő maga sem áll az erkölcsiség Csomolunkmáján. Azt is jelemzőnek tartottam, hogy egyikük sem járult hozzá ahhoz, hogy nevének említésével idézzem véleményüket. Ajánlottak ellenben olvasnivalót, meg magam is találtam ezt-azt (Bárdi Nándor, Botlik József, Balla D. Károly - őt egy fórumozó is említette -, Kovács Miklós, Fedinec Csilla, Orosz Ildikó, Kőszeghy Elemér, Debreceni Mihály), meg beleolvastam magam a sajtóanyagokba is, Observer, HTMH-kronológiák, és persze a helyi lapok. Fantasztikus segítség ebben az internet, egy-egy névre, fogalomra, eseményre rákeres az ember - és csak győzze feldolgozni az információkat.

Azt hiszem, most már eléggé tisztán látok az ügyben. A sok ütköztetett vélemény kihoz valami középarányost. Ha az ember kicsit benne van a témában, azt sem nehéz megállapítani, ki beszél mellé, ki sumákol, és ki próbál meg őszintén beszélni, írni, nyilatkozni. Legjobb az érdekek felől közelíteni - és azonnal kilóg a lóláb.
A Fórumon a kezdeti indulatok, úgy tűnik, kifújtak, és mintha az érvek is elfogytak volna. Valahogy az a benyomásom, hogy az ottani olvasók a mundér becsülete felől közelítenek, a magyarországiak pedig (érzékelésem szerint ők vannak többen, de ezt nem firtattam) egyfelől udvariasak, másfelől illúziókat táplálnak - de az igazság szemébe senki nem akar belenézni.

Én meg legutóbbi hozzászólásomban feltettem az újabb kérdéseimet. Ezúttal nem "a kárpátaljai magyarság", hanem annak politikai elitjére vonatkozóan, imígyen:

Igaz-e, hogy a most már pártszerűen működő kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek több kárt okoznak, mint hasznot? Igaz-e, hogy működésük nem a lakosság, hanem egy igen szűk politikai elit érdekeit képviselik? Igaz-e, hogy egyikuk egy magyarországi, másikuk egy ukrajnai politikai érdekcsoport segédcsapataként működik és ezzel eleve alkalmatlan arra, hogy a helyi magyarság érdekeit védelmezze? Igaz-e, hogy a kárpátaljai magyarságot tévútra, politikai zsákutcába terelik, így hát működésük nem lassítja, hanem felgyorsítja a szóban forgó etnikum felmorzsolódását?Felntűnően nagy lett a hallgatás a topikban; második napja senki sem reagál.

Szárazra, magyar?

Tizennyolc éves korom óta a tavalyi volt az első év, hogy nem láttam a tengert, és tíz éve az idei az első, amikor nem vállalok nyárra munkát a Balatonon. Furcsa érzés, furcsa, hogy el tudok szakadni, hogy ki tudom magamból szakítani azt az olthatatlan vágyat, amely a vízhez fűz. Vagy három évvel ezelőtt egyszer már alakult úgy az évem, azt hittem, kimarad a tenger. Aztán novemberben beütött egy kamionos dolog, húzódoztam elvállalni, de amikor megtudtam, hogy a végállomás Tanger, és hogy ott 4 napot kell vesztegelnünk a visszafuvarra várva, akkor azonnal igent mondtam.

Már ahogy Gibraltárhoz közeledtünk, erőt vett rajtam a tengerláz, nem hiszem, hogy akad igazi hajós ember, aki ne ismerné. Ha hosszabb ideig nem látott végtelen víztükröt, és érzi, hogy rövidesen megpillanthatja, nem bír magával, ajzottsága túlterjed önmagán, szinte kivetkezik magából. Át is vette a társam, szinte erőszakosan, a vezetést, mert folyamatosan túlléptem a sebességet és egymás után kezdtem olyan előzésekbe, hogy mögöttünk nem győztek villogni a gyorsjáratú kocsik, amiért átjöttem egy belsőbb sávba. Na, amikor tétlenül kellett ülnöm mitfárerként, az még rosszabb volt, dobogtam a lábammal, énekeltem rettenetes hangomon, ráadásul orosz tengerészdalokat.

Akkor csillapodtam le valamelyest, amikor felgördültünk a komphajóra és megindultunk Tanger felé. Ilyenkor szigorúan tilos kiszállni a fülképből, de én persze nem bírtam magammal, kimásztam a kabin tetejére és sokak rosszalló tekintetének a kereszttüzében a mintegy másfél órát ott ültem végig.

Aztán amikor a túloldalon átestünk a vámon és beálltunk a terminálba, akkor még egyszer utoljára megkérdeztem a társamtól, egészen biztos-e, hogy csak négy nap múlva indulunk tovább, és hogy addig valóban szabad vagyok-e. Ezt megerősítette, én pedig megemeltem a sapkámat, hogy akkor hétfő hajnalra itt vagyok, és már szedtem is lábam a kikötő felé.

Aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 évet tölt a tengeren, az a világ minden kikötőjében otthon érzi magát, és abban is biztos lehet, nem sok dokkot és kocsmát kell végigjárnia, hogy ismerősöket találjon. És ha legalább egyet talált, akkor már megtalált mindenkit és attól kezdve válogathat, hogy melyik hajóval, hová, meddig... Két óra múlva készen volt a négynapi programom, és már csak az volt az egyetlen bánatom, hogy nem az óceán, hanem csak a Földközi tenger felé tudtam magamnak egy kis nosztalgiautazást szervezni.

Aztán tavaly valahogy nem jött össze semmi, igaz, nem is kerestem olyan nagyon. A nyarat lent töltöttem a Balcsin, ez elég volt. Vitorláztam, amennyi belém fért, kétszer vettem részt mentésben, a mi szakaszunkon egyszer sem lett halálos áldozata a hirtelen jött viharoknak. Volt napfény, jégeső, zivatar, voltak nők és rumok-sörök számolatlanul; kibírtam tenger nélkül.

Az idén pedig, hiába hívtak, nem vállaltam még egyetlen turnusra sem szolgálatot. Ezen a nyáron mások mentik a felborult csónakok és elsodort matracok bajbajutottjait.



Én ugyanis építkezem; vitorla helyett a malteros vedreket húzom fel csigával az "árbocra". Lehet, hogy saját házam lesz őszre. És ha nem vigyázok eléggé, még az is lehet, hogy megnősülök.

Ez lennék

Teljes nevem Kállay Ottó Béla Adalbertovics, ami, valljuk be, nagyon hülyén hangzik. Mentségemre szóljon, hogy így együtt soha nem használtam. Az Ottót soha nem szeretem, bár a régi hivatalos okmányaimban ez szerepelt a Béla nélkül és az atyai névvel megtoldva, amelyet szláv szokás szerint ragasztottak az enyémhez - mindez oroszos átírásban (Otto Adalbertovics Kallaj). Ebben az a mulatságos, hogy persze a jó öregem is Bélaként látta meg a napvilágot és ekként cseperedett fiatalemberré, de 43-ben ilyen nevet nem ismert a paszportot kiállító szovjet hivatalnok, aki átkeresztelte Adalbertté. Talán a Béla név iránti nosztalgiából kaptam én is ezt második keresztnevemként, amelyen a család, a rokonság és barátaim is szólítottak, s amelyet aztán új személyi igazolványomba már én is felvétettem. Az Ottót voltaképp teljesen el is kellett volna hagynom, de erre mégsem vitt rá a lélek, így lettem hivatalosan Kállay O. Béla. Amióta pedig írogatni kezdtem, munkáimat egy kis nagyzolással DrKállayként szignálom, arra is emlékeztetve magamat, hogy a doktorátusomat a feleségem második férjétől kaptam egy átvodkázott éjszaka után, s némiképp Rejtő után szabadon. Egyelőre.

télapó

Anyám és nagyszüleim trianoni menekültek voltak, 44-ben visszaköltöztek Beregszászba; pechükre. Anyám férjhez ment erdőmérnök apámhoz, aztán megszülettem. Apámat 59-ben áthelyezték Belarussziába, anyám követte, én maradtam a nagyszülőkkel, illetve már akkor kétlaki kezdtem lenni. Aztán nagyanyám meghalt, akkor nagyapám és én is felköltöztünk a Novozavodszk nevű „városba”, ipartelepre inkább. Ott érettségiztem, de nyaranta visszajártam Sárosorosziba, a másik nagyszülőkhöz. Aztán besoroztak a tengerészethez; az ukrán flottához kerültem. Közben apám üzemi balesetet szenvedett, leszázalékolták. Szüleim és nagyapám visszaköltöztek Beregszászba, én pedig maradtam a seregben, továbbszolgálóként, illetve elvégeztem a tiszti akadémiát. 18 éven át hajózgattam... Kis intermezzó, hogy közben négy évig házas, és egy évig Csernovic (feleségem volt ide való) rendőrparancsnok-helyettese is voltam, nem csekély apósi befolyásnak köszönhetően. (Fiam, menyem, két unokám él ma abban a városban.) De a házasságom tévedésnek bizonyult, visszakértem magam a tengerészethez. Még jóval ezelőtt meghalt nagyapám. Amikor apám is, akkor anyám férfi nélkül maradt, vissza kellett térnem hozzá. Ekkorra már a tengerészet sem volt a régi. Ez közvetlenül a rendszerváltozás utáni zavaros években történt. Minden lehetséges és lehetetlen módon kerestem akkor a pénzt. Két-három hetente meglátogattam a lassan felnőtté cseperedő fiamat Csernovicban, összehaverkodtam feleségem férjével (na, tőle kaptam a doktorátusomat egy végigvodkázott éjszakán!), mindenfélét üzleteltünk... Kijártam Orosziba is az unokatestvéreimhez (ottani nagyszüleim is meghaltak időközben). Ha ment az üzlet, hetente buszra ültem, egyenes járat híján általában Rahón szálltam át. Aztán egy nyári napon anyám bejelentette, hogy megkaptuk a kiutazási és letelepedési engedélyt: Hajduböszörménybe költöztünk, idős nagynénémhez, családegyesítés címén. Ott aztán anyám hozzáment egy nálam fiatalabb pasashoz, én pedig leléceltem. Sokfelé laktam és még több felé jártam azóta, kevéske tengerben is volt részem, de nem igazán ízlett a nosztalgia. Most éppen fővárosi, de inkább úgy mondanám, külvárosi lakos vagyok. Törzsvendégnek számítok a közeli kocsmában, továbbá egy „matróz-klubban”, ahol rangot szereztem a sok édesvízi között, továbbá a kerületi Szabó Ervin Könyvtárban, és beiratkoztam egy sportlövő-egyesületbe is. Ja, májustól szeptemberig a balatoni mentőszolgálat alkalmazásában állok, ősszel-tavasszal néha kamionokat kísérek, télen pedig szakállat eresztek és én vagyok a télapó.

Elmagányosodás

Fekete J. József megnyitó beszéde a könyv bemutatóján, 2003. febr. 22-én:

Elmagányosodás

Avagy minden kritikus tudja: könnyebb a könyvet megírni, mint beszélni róla

Balla D. Károly: VakCina. Liber-All. 2003.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Szívemnek kedves kiadvánnyal jelentette be indulását a Liber-All Kiadó, Balla D. Károly VakCina című, vegyes műfajú kötetével, ezért engedjék meg, hogy néhány keresetlen gondolattal hozzájáruljak a könyv népszerűsítéséhez.
Maradandó ez a könyv, mint a hajdani védőoltás nyoma a karunkon, és e maradandósága által máris több mint könyv, inkább bélyeg, billog inkább, vagy pecsét lenyomata, ami hitelesíti a szerzőnek az irodalom illékony közegében felsejlő, sohasem teljesen megfogható, biztonsággal nem azonosítható lényét. Száraz lenyomat a dupla sorközök fölött, ami egybefogja a mozaik széttartó erőktől egymásnak vetülő kockáit, vagy még inkább pásztorlevelek öles kutyanyelvei végén pirosló viaszba nyomott gyűrű monotípiás negatívja, ami lehetne például pecsétje az intellektust magába záró félelmek ajtajának, őrzője az akcidentalizmus kifürkészhetetlenségével szemben. Lakodalmi fonott kalács méretét meghazudtoló aranytányér-pecsét az egyiptomi papok nyakában, vagy az életet jelképező „anh” keresztje a fáraó fülönfüggőjén: jel, pecsét, lenyomat.
Az élet megértésének lenyomata, Hermész Triszmegisztosz bölcseletének gyakorlati megvalósítása, a „fordul a kerék” tapasztalatának szépirodalomként megfogalmazódó kőnyomata. Természetesen távol attól, hogy a szerző a hermetizmus paravánja mögül nyilatkozna meg: az őszinte és egyenes beszéd híveként egyaránt nyílt és közvetlen versben és prózában, fikcióban és esszében. Pedig az irodalmár eredendően ősi magatartása az elmagányosodás. Nem az egyedüllétként értelmezett magány, hanem a magányosság lelkiállapotának kialakítása vagy elérése, egy olyan virtuális tér maga köré való építése, amelyben szelleme egyedülállóvá válik, és olyan energiák birtokosává lesz, amelyek ha csak parányit, de lendíthetnek a keréken, kimozdíthatják azt holtpontjából és elindíthatják a hátrányt előnybe fordító mozgást.
Ez Balla D. Károly könyvének bölcsessége: az elmagányosodásból mozgást generáló bizakodás. A kötet VakCiNéma című fejezetének alapötlete, hogy siketeknek és vakoknak felváltva néma- és vakfilmeket vetítenek, eleve az embernek a hatványozott hátrányok előtti kiszolgáltatottságát példázza. A mozi nézői, illetve hallgatói leggyakrabban a River Of No Return előadásaira ülnek be, lenyűgözve élvezik a szilaj folyóval folytatott heroikus küzdelem képkockáit, a siketek fülében ott dübörög a sziklákon átrobajló víz, a vakok látják a tutajt kormányzó fiatalember karjának dagadó izmait, orrukban elválaszthatatlanul összemosódik a fáradtolajjal átkent deszkapadló szaga és az előadás szünetében kézi pumpával szétfújt rózsavíz illata.
A véletlenszerűségekkel való tudatos szembefordulás filozófiáját olvashatjuk ki a következő, V-akcidencia című ciklus szabad- és prózaverseiből. Szinte minden vers formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja... egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol. Számomra különösen fontos a Campus Stella és a The Night Ride Across the Caucasus opus, hiszen ezekben a versekben nyílik meg a szerző leginkább a soron következő, VakCina című fejezet esszéisztikus, vallomásos prózája irányában, mintegy bevezetve az olvasót abba a személyes szférába, amelynek a még irodalmon belüli kifejezésére csupán a költészet és az esszé ad lehetőséget. Meddig feszíthető a húr a literatúra hangszerén, hogy a pengetés még artikulált hangot csaljon elő belőle, illetve, meddig használható a bölcselet, hogy a fokozódó igyekezet egyre erősebb ellenállásba ütközik, amiből következően engednünk kell a nyomásnak, hogy az megszűnjön. Ez itt a fő és megkerülhetetlen kérdés. Vagy, miként Balla D. Károly írja: „Meg kell előbb kicsit betegednünk ahhoz, hogy később ne legyünk nagyon betegek”. Erre szolgál a VakCina.