erkölcsi válság?

A kárpátaljai magyarság erkölcsi válságban van. Ezt egy társaságban hallottam. Z.I. mondta, aki odaátról átszármazott festő és grafikus, de most lovakat tenyészt egy tanyán. Velem ellentétben intenzív kapcsolatot ápol az "otthoniakkal".

Érdekelt a téma, rákérdeztem: mégis, mire gondol. Nagyon sok meggyőző érvet hozott fel, amelyeket a magam gyérebb tapasztalataival inkább igazolni tudnam, semmint cáfolni. Ám nem gondoltam, hogy kettőnk véleménye és tapasztalata elegendő lenne a végkövetkeztetés meghozatalához. Gondoltam egy nagyot, és beírtam a Kárpátinfó c. portál fórumába, kérdéssé enyhítve azt, amit Z.I. állított. Lássuk, mit szólnak ehhez az érintettek. Persze "rámugrottak", erre számítani lehetett. De inkább az indulatok munkáltak, mint az érvek, no meg nagyon látványosan megpróbálták relativizálni a dolgot. Hogy az ukránok így, meg a rendszerváltás úgy, a körülmények pedig emígy. A világ rossz, a rendszer korrupt és az emberiség demoralizálódik, nem pedig a kárpátaljai magyarok. Én meg próbáltam az alapkérdéshez igazodni. Közben meg futottam pár kört. Felhívtam régi ismerősöket, meg levelezgettem. Itteniekkel főleg, de néhány ottanit is elértem. Mit mondjak, eléggé megdöbbentő volt, amit tapasztaltam. MÁSOKRÓL mindenkinek borzasztóan rossz véleménye volt. Szinte mindenki azért jött el, mert otthon "minden olyan szar" lett. Na meg a megosztottság: aki az egyik táborhoz húz, aszerint a másik tábor csupa erkölcsi hullából áll. És viszont. Aki kívül áll, aszerint mindkét tábor gazemeberek gyülekezete.(Ezek hivatalosan párttá most szervezető érdekvédelmi szervezetek, amolyan részben kulturális, másrészt kisebbségi köntösbe bújtatott kökemény etnopolitikai érdekcsoportok.) Azt senki sem mondta, naná, hogy ő maga sem áll az erkölcsiség Csomolunkmáján. Azt is jelemzőnek tartottam, hogy egyikük sem járult hozzá ahhoz, hogy nevének említésével idézzem véleményüket. Ajánlottak ellenben olvasnivalót, meg magam is találtam ezt-azt (Bárdi Nándor, Botlik József, Balla D. Károly - őt egy fórumozó is említette -, Kovács Miklós, Fedinec Csilla, Orosz Ildikó, Kőszeghy Elemér, Debreceni Mihály), meg beleolvastam magam a sajtóanyagokba is, Observer, HTMH-kronológiák, és persze a helyi lapok. Fantasztikus segítség ebben az internet, egy-egy névre, fogalomra, eseményre rákeres az ember - és csak győzze feldolgozni az információkat.

Azt hiszem, most már eléggé tisztán látok az ügyben. A sok ütköztetett vélemény kihoz valami középarányost. Ha az ember kicsit benne van a témában, azt sem nehéz megállapítani, ki beszél mellé, ki sumákol, és ki próbál meg őszintén beszélni, írni, nyilatkozni. Legjobb az érdekek felől közelíteni - és azonnal kilóg a lóláb.
A Fórumon a kezdeti indulatok, úgy tűnik, kifújtak, és mintha az érvek is elfogytak volna. Valahogy az a benyomásom, hogy az ottani olvasók a mundér becsülete felől közelítenek, a magyarországiak pedig (érzékelésem szerint ők vannak többen, de ezt nem firtattam) egyfelől udvariasak, másfelől illúziókat táplálnak - de az igazság szemébe senki nem akar belenézni.

Én meg legutóbbi hozzászólásomban feltettem az újabb kérdéseimet. Ezúttal nem "a kárpátaljai magyarság", hanem annak politikai elitjére vonatkozóan, imígyen:

Igaz-e, hogy a most már pártszerűen működő kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek több kárt okoznak, mint hasznot? Igaz-e, hogy működésük nem a lakosság, hanem egy igen szűk politikai elit érdekeit képviselik? Igaz-e, hogy egyikuk egy magyarországi, másikuk egy ukrajnai politikai érdekcsoport segédcsapataként működik és ezzel eleve alkalmatlan arra, hogy a helyi magyarság érdekeit védelmezze? Igaz-e, hogy a kárpátaljai magyarságot tévútra, politikai zsákutcába terelik, így hát működésük nem lassítja, hanem felgyorsítja a szóban forgó etnikum felmorzsolódását?Felntűnően nagy lett a hallgatás a topikban; második napja senki sem reagál.

Szárazra, magyar?

Tizennyolc éves korom óta a tavalyi volt az első év, hogy nem láttam a tengert, és tíz éve az idei az első, amikor nem vállalok nyárra munkát a Balatonon. Furcsa érzés, furcsa, hogy el tudok szakadni, hogy ki tudom magamból szakítani azt az olthatatlan vágyat, amely a vízhez fűz. Vagy három évvel ezelőtt egyszer már alakult úgy az évem, azt hittem, kimarad a tenger. Aztán novemberben beütött egy kamionos dolog, húzódoztam elvállalni, de amikor megtudtam, hogy a végállomás Tanger, és hogy ott 4 napot kell vesztegelnünk a visszafuvarra várva, akkor azonnal igent mondtam.

Már ahogy Gibraltárhoz közeledtünk, erőt vett rajtam a tengerláz, nem hiszem, hogy akad igazi hajós ember, aki ne ismerné. Ha hosszabb ideig nem látott végtelen víztükröt, és érzi, hogy rövidesen megpillanthatja, nem bír magával, ajzottsága túlterjed önmagán, szinte kivetkezik magából. Át is vette a társam, szinte erőszakosan, a vezetést, mert folyamatosan túlléptem a sebességet és egymás után kezdtem olyan előzésekbe, hogy mögöttünk nem győztek villogni a gyorsjáratú kocsik, amiért átjöttem egy belsőbb sávba. Na, amikor tétlenül kellett ülnöm mitfárerként, az még rosszabb volt, dobogtam a lábammal, énekeltem rettenetes hangomon, ráadásul orosz tengerészdalokat.

Akkor csillapodtam le valamelyest, amikor felgördültünk a komphajóra és megindultunk Tanger felé. Ilyenkor szigorúan tilos kiszállni a fülképből, de én persze nem bírtam magammal, kimásztam a kabin tetejére és sokak rosszalló tekintetének a kereszttüzében a mintegy másfél órát ott ültem végig.

Aztán amikor a túloldalon átestünk a vámon és beálltunk a terminálba, akkor még egyszer utoljára megkérdeztem a társamtól, egészen biztos-e, hogy csak négy nap múlva indulunk tovább, és hogy addig valóban szabad vagyok-e. Ezt megerősítette, én pedig megemeltem a sapkámat, hogy akkor hétfő hajnalra itt vagyok, és már szedtem is lábam a kikötő felé.

Aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 évet tölt a tengeren, az a világ minden kikötőjében otthon érzi magát, és abban is biztos lehet, nem sok dokkot és kocsmát kell végigjárnia, hogy ismerősöket találjon. És ha legalább egyet talált, akkor már megtalált mindenkit és attól kezdve válogathat, hogy melyik hajóval, hová, meddig... Két óra múlva készen volt a négynapi programom, és már csak az volt az egyetlen bánatom, hogy nem az óceán, hanem csak a Földközi tenger felé tudtam magamnak egy kis nosztalgiautazást szervezni.

Aztán tavaly valahogy nem jött össze semmi, igaz, nem is kerestem olyan nagyon. A nyarat lent töltöttem a Balcsin, ez elég volt. Vitorláztam, amennyi belém fért, kétszer vettem részt mentésben, a mi szakaszunkon egyszer sem lett halálos áldozata a hirtelen jött viharoknak. Volt napfény, jégeső, zivatar, voltak nők és rumok-sörök számolatlanul; kibírtam tenger nélkül.

Az idén pedig, hiába hívtak, nem vállaltam még egyetlen turnusra sem szolgálatot. Ezen a nyáron mások mentik a felborult csónakok és elsodort matracok bajbajutottjait.



Én ugyanis építkezem; vitorla helyett a malteros vedreket húzom fel csigával az "árbocra". Lehet, hogy saját házam lesz őszre. És ha nem vigyázok eléggé, még az is lehet, hogy megnősülök.

Ez lennék

Teljes nevem Kállay Ottó Béla Adalbertovics, ami, valljuk be, nagyon hülyén hangzik. Mentségemre szóljon, hogy így együtt soha nem használtam. Az Ottót soha nem szeretem, bár a régi hivatalos okmányaimban ez szerepelt a Béla nélkül és az atyai névvel megtoldva, amelyet szláv szokás szerint ragasztottak az enyémhez - mindez oroszos átírásban (Otto Adalbertovics Kallaj). Ebben az a mulatságos, hogy persze a jó öregem is Bélaként látta meg a napvilágot és ekként cseperedett fiatalemberré, de 43-ben ilyen nevet nem ismert a paszportot kiállító szovjet hivatalnok, aki átkeresztelte Adalbertté. Talán a Béla név iránti nosztalgiából kaptam én is ezt második keresztnevemként, amelyen a család, a rokonság és barátaim is szólítottak, s amelyet aztán új személyi igazolványomba már én is felvétettem. Az Ottót voltaképp teljesen el is kellett volna hagynom, de erre mégsem vitt rá a lélek, így lettem hivatalosan Kállay O. Béla. Amióta pedig írogatni kezdtem, munkáimat egy kis nagyzolással DrKállayként szignálom, arra is emlékeztetve magamat, hogy a doktorátusomat a feleségem második férjétől kaptam egy átvodkázott éjszaka után, s némiképp Rejtő után szabadon. Egyelőre.

télapó

Anyám és nagyszüleim trianoni menekültek voltak, 44-ben visszaköltöztek Beregszászba; pechükre. Anyám férjhez ment erdőmérnök apámhoz, aztán megszülettem. Apámat 59-ben áthelyezték Belarussziába, anyám követte, én maradtam a nagyszülőkkel, illetve már akkor kétlaki kezdtem lenni. Aztán nagyanyám meghalt, akkor nagyapám és én is felköltöztünk a Novozavodszk nevű „városba”, ipartelepre inkább. Ott érettségiztem, de nyaranta visszajártam Sárosorosziba, a másik nagyszülőkhöz. Aztán besoroztak a tengerészethez; az ukrán flottához kerültem. Közben apám üzemi balesetet szenvedett, leszázalékolták. Szüleim és nagyapám visszaköltöztek Beregszászba, én pedig maradtam a seregben, továbbszolgálóként, illetve elvégeztem a tiszti akadémiát. 18 éven át hajózgattam... Kis intermezzó, hogy közben négy évig házas, és egy évig Csernovic (feleségem volt ide való) rendőrparancsnok-helyettese is voltam, nem csekély apósi befolyásnak köszönhetően. (Fiam, menyem, két unokám él ma abban a városban.) De a házasságom tévedésnek bizonyult, visszakértem magam a tengerészethez. Még jóval ezelőtt meghalt nagyapám. Amikor apám is, akkor anyám férfi nélkül maradt, vissza kellett térnem hozzá. Ekkorra már a tengerészet sem volt a régi. Ez közvetlenül a rendszerváltozás utáni zavaros években történt. Minden lehetséges és lehetetlen módon kerestem akkor a pénzt. Két-három hetente meglátogattam a lassan felnőtté cseperedő fiamat Csernovicban, összehaverkodtam feleségem férjével (na, tőle kaptam a doktorátusomat egy végigvodkázott éjszakán!), mindenfélét üzleteltünk... Kijártam Orosziba is az unokatestvéreimhez (ottani nagyszüleim is meghaltak időközben). Ha ment az üzlet, hetente buszra ültem, egyenes járat híján általában Rahón szálltam át. Aztán egy nyári napon anyám bejelentette, hogy megkaptuk a kiutazási és letelepedési engedélyt: Hajduböszörménybe költöztünk, idős nagynénémhez, családegyesítés címén. Ott aztán anyám hozzáment egy nálam fiatalabb pasashoz, én pedig leléceltem. Sokfelé laktam és még több felé jártam azóta, kevéske tengerben is volt részem, de nem igazán ízlett a nosztalgia. Most éppen fővárosi, de inkább úgy mondanám, külvárosi lakos vagyok. Törzsvendégnek számítok a közeli kocsmában, továbbá egy „matróz-klubban”, ahol rangot szereztem a sok édesvízi között, továbbá a kerületi Szabó Ervin Könyvtárban, és beiratkoztam egy sportlövő-egyesületbe is. Ja, májustól szeptemberig a balatoni mentőszolgálat alkalmazásában állok, ősszel-tavasszal néha kamionokat kísérek, télen pedig szakállat eresztek és én vagyok a télapó.

Elmagányosodás

Fekete J. József megnyitó beszéde a könyv bemutatóján, 2003. febr. 22-én:

Elmagányosodás

Avagy minden kritikus tudja: könnyebb a könyvet megírni, mint beszélni róla

Balla D. Károly: VakCina. Liber-All. 2003.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Szívemnek kedves kiadvánnyal jelentette be indulását a Liber-All Kiadó, Balla D. Károly VakCina című, vegyes műfajú kötetével, ezért engedjék meg, hogy néhány keresetlen gondolattal hozzájáruljak a könyv népszerűsítéséhez.
Maradandó ez a könyv, mint a hajdani védőoltás nyoma a karunkon, és e maradandósága által máris több mint könyv, inkább bélyeg, billog inkább, vagy pecsét lenyomata, ami hitelesíti a szerzőnek az irodalom illékony közegében felsejlő, sohasem teljesen megfogható, biztonsággal nem azonosítható lényét. Száraz lenyomat a dupla sorközök fölött, ami egybefogja a mozaik széttartó erőktől egymásnak vetülő kockáit, vagy még inkább pásztorlevelek öles kutyanyelvei végén pirosló viaszba nyomott gyűrű monotípiás negatívja, ami lehetne például pecsétje az intellektust magába záró félelmek ajtajának, őrzője az akcidentalizmus kifürkészhetetlenségével szemben. Lakodalmi fonott kalács méretét meghazudtoló aranytányér-pecsét az egyiptomi papok nyakában, vagy az életet jelképező „anh” keresztje a fáraó fülönfüggőjén: jel, pecsét, lenyomat.
Az élet megértésének lenyomata, Hermész Triszmegisztosz bölcseletének gyakorlati megvalósítása, a „fordul a kerék” tapasztalatának szépirodalomként megfogalmazódó kőnyomata. Természetesen távol attól, hogy a szerző a hermetizmus paravánja mögül nyilatkozna meg: az őszinte és egyenes beszéd híveként egyaránt nyílt és közvetlen versben és prózában, fikcióban és esszében. Pedig az irodalmár eredendően ősi magatartása az elmagányosodás. Nem az egyedüllétként értelmezett magány, hanem a magányosság lelkiállapotának kialakítása vagy elérése, egy olyan virtuális tér maga köré való építése, amelyben szelleme egyedülállóvá válik, és olyan energiák birtokosává lesz, amelyek ha csak parányit, de lendíthetnek a keréken, kimozdíthatják azt holtpontjából és elindíthatják a hátrányt előnybe fordító mozgást.
Ez Balla D. Károly könyvének bölcsessége: az elmagányosodásból mozgást generáló bizakodás. A kötet VakCiNéma című fejezetének alapötlete, hogy siketeknek és vakoknak felváltva néma- és vakfilmeket vetítenek, eleve az embernek a hatványozott hátrányok előtti kiszolgáltatottságát példázza. A mozi nézői, illetve hallgatói leggyakrabban a River Of No Return előadásaira ülnek be, lenyűgözve élvezik a szilaj folyóval folytatott heroikus küzdelem képkockáit, a siketek fülében ott dübörög a sziklákon átrobajló víz, a vakok látják a tutajt kormányzó fiatalember karjának dagadó izmait, orrukban elválaszthatatlanul összemosódik a fáradtolajjal átkent deszkapadló szaga és az előadás szünetében kézi pumpával szétfújt rózsavíz illata.
A véletlenszerűségekkel való tudatos szembefordulás filozófiáját olvashatjuk ki a következő, V-akcidencia című ciklus szabad- és prózaverseiből. Szinte minden vers formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja... egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol. Számomra különösen fontos a Campus Stella és a The Night Ride Across the Caucasus opus, hiszen ezekben a versekben nyílik meg a szerző leginkább a soron következő, VakCina című fejezet esszéisztikus, vallomásos prózája irányában, mintegy bevezetve az olvasót abba a személyes szférába, amelynek a még irodalmon belüli kifejezésére csupán a költészet és az esszé ad lehetőséget. Meddig feszíthető a húr a literatúra hangszerén, hogy a pengetés még artikulált hangot csaljon elő belőle, illetve, meddig használható a bölcselet, hogy a fokozódó igyekezet egyre erősebb ellenállásba ütközik, amiből következően engednünk kell a nyomásnak, hogy az megszűnjön. Ez itt a fő és megkerülhetetlen kérdés. Vagy, miként Balla D. Károly írja: „Meg kell előbb kicsit betegednünk ahhoz, hogy később ne legyünk nagyon betegek”. Erre szolgál a VakCina.