Tizennyolc éves korom óta a tavalyi volt az első év, hogy nem láttam a tengert, és tíz éve az idei az első, amikor nem vállalok nyárra munkát a Balatonon. Furcsa érzés, furcsa, hogy el tudok szakadni, hogy ki tudom magamból szakítani azt az olthatatlan vágyat, amely a vízhez fűz. Vagy három évvel ezelőtt egyszer már alakult úgy az évem, azt hittem, kimarad a tenger. Aztán novemberben beütött egy kamionos dolog, húzódoztam elvállalni, de amikor megtudtam, hogy a végállomás Tanger, és hogy ott 4 napot kell vesztegelnünk a visszafuvarra várva, akkor azonnal igent mondtam.
Már ahogy Gibraltárhoz közeledtünk, erőt vett rajtam a tengerláz, nem hiszem, hogy akad igazi hajós ember, aki ne ismerné. Ha hosszabb ideig nem látott végtelen víztükröt, és érzi, hogy rövidesen megpillanthatja, nem bír magával, ajzottsága túlterjed önmagán, szinte kivetkezik magából. Át is vette a társam, szinte erőszakosan, a vezetést, mert folyamatosan túlléptem a sebességet és egymás után kezdtem olyan előzésekbe, hogy mögöttünk nem győztek villogni a gyorsjáratú kocsik, amiért átjöttem egy belsőbb sávba. Na, amikor tétlenül kellett ülnöm mitfárerként, az még rosszabb volt, dobogtam a lábammal, énekeltem rettenetes hangomon, ráadásul orosz tengerészdalokat.
Akkor csillapodtam le valamelyest, amikor felgördültünk a komphajóra és megindultunk Tanger felé. Ilyenkor szigorúan tilos kiszállni a fülképből, de én persze nem bírtam magammal, kimásztam a kabin tetejére és sokak rosszalló tekintetének a kereszttüzében a mintegy másfél órát ott ültem végig.
Aztán amikor a túloldalon átestünk a vámon és beálltunk a terminálba, akkor még egyszer utoljára megkérdeztem a társamtól, egészen biztos-e, hogy csak négy nap múlva indulunk tovább, és hogy addig valóban szabad vagyok-e. Ezt megerősítette, én pedig megemeltem a sapkámat, hogy akkor hétfő hajnalra itt vagyok, és már szedtem is lábam a kikötő felé.
Aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 évet tölt a tengeren, az a világ minden kikötőjében otthon érzi magát, és abban is biztos lehet, nem sok dokkot és kocsmát kell végigjárnia, hogy ismerősöket találjon. És ha legalább egyet talált, akkor már megtalált mindenkit és attól kezdve válogathat, hogy melyik hajóval, hová, meddig... Két óra múlva készen volt a négynapi programom, és már csak az volt az egyetlen bánatom, hogy nem az óceán, hanem csak a Földközi tenger felé tudtam magamnak egy kis nosztalgiautazást szervezni.
Aztán tavaly valahogy nem jött össze semmi, igaz, nem is kerestem olyan nagyon. A nyarat lent töltöttem a Balcsin, ez elég volt. Vitorláztam, amennyi belém fért, kétszer vettem részt mentésben, a mi szakaszunkon egyszer sem lett halálos áldozata a hirtelen jött viharoknak. Volt napfény, jégeső, zivatar, voltak nők és rumok-sörök számolatlanul; kibírtam tenger nélkül.
Az idén pedig, hiába hívtak, nem vállaltam még egyetlen turnusra sem szolgálatot. Ezen a nyáron mások mentik a felborult csónakok és elsodort matracok bajbajutottjait.
Én ugyanis építkezem; vitorla helyett a malteros vedreket húzom fel csigával az "árbocra". Lehet, hogy saját házam lesz őszre. És ha nem vigyázok eléggé, még az is lehet, hogy megnősülök.
